Százvíz

Tehát, már régen írtam, tudom, kicsit pangott mostanában a blog témája, pedig a nagyban beharangozott “reneszánsz” folyamat is zajlik, úgy ahogy szeretném, készülünk az esküvőre, szájtom új dizájnja is már a szabdalás határán imbolyog, azonban mindig akad sok tennivaló, mely ugye ezen folyamatok anyagi hátterét hivatott biztosítani, azaz legesleginkább az esküvőjét, és hát szóval ezek a folyamatok most bizony magasabb prioritással zajlanak. Most vasárnap azonban sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy itt vagyok, ráérek, és szívesen kezdeményezek párbeszédet F. H. műveiről veletek.
Tehát, a Szépművészeti Múzeumban volt megtekinthető január 13-ig Egy varázslatos különc címmel az a kiállítás, amelyet pont az utolsó nap délutánján tudtunk megtekinteni. Természetesen hatalmas tömeg volt, később be is mondták hangszórón, hogy kissé szünetel az emberek beengedése, de akkora tömeg volt, hogy később a nyitvatartást is kitolták emiatt a kiállítás miatt. Naszóval, a kiállítás negatívumait is akkor hadd említsem meg gyorsan, ugyanis mindkettő még gyorsan ide kívánkozik és össze is tartozik: Kicsi teremben volt sok kép, ez nagy tömegben meg ugye pláne rossz, illetve borzasztó hülyén volt kitalálva a terem berendezése, szóval még az a kevés kép is nehezen volt hozzáférhető, sőt, ha már esetleg láthattuk is volna, akkor sem láthattuk, mert teljesen kretén módon voltak megvilágítva a képek. Amennyire jól volt ez megcsinálva anno a váci múmiák esetében, annyira elcsesztek itt mindent ezzel.
Megmondom őszintén, Százvíz bácsi nekem sokáig alapvetően az építészt jelentette, mint építész azonban – az én szememben – a világ egyik legnagyobbja. Házai, templomai nekem személy szerint nagyon-nagyon tetszenek, és olyan jelentéstartalmat hordoznak, amelyek egyrészről elgondolkodtatják az embert, azonban mindezt valami vidámabb, kedvesebb aspektusból, nem úgy, mint mondjuk a makoveczi kommunizmus feletti viláfgájdalom gondolatmenet. Ezért tehát eleve vártam már ezt a kiállítást, és valóban szomjazva mentem, hogy na, mit is fogok kapni. Nos, amit kaptam, az csodálatos volt. Őszintén szólva kicsit többet vártam, egy két ház ceruzarajzát, vagy ilyesmit, hogy lássam, hogyan alakult fejlődött az egész. De amit kaptam, az ízlett nagyon. A japán fametszetek, a szőttesek… Egytől egyig csodálatos színekben pompáztak – amelyek a világítás hibái miatt szintén nem voltak mindig jól láthatók, olykor hajbókolni kellett a képek előtt – olykor-olykor gyermekien egyszerű formavilágukkal, olykor-olykor talán a gyermekek számára könnyebben érthető átvitt jelentéstartalommal. (Mindenesetre zárójelben jegyzem meg, egy két kép és a házi humusz-készítő szerkentyű talán fekalofil ex-kollega érdeklődését is lekötötte volna…) Összegezzünk? Mivel nem kívánok és tudok most wikipédiai mélységekben beszélni a művész életiről, és mivel most képeket sem akarok lingelgetni, és mutogatni, szóval most akkor ja, összegezzünk…
10 / 7 – A rossz terem, a rossz berendezés, a rossz világítás, és a kevés mű miatt.

Múmiák

November elsején volt szerencsém a kedvessel megtekinteni a “Rejtélyek, sorsok – Múmiák” című kiállítást, úgyhogy erről kaptok az arcocskátokba most finom kis beszámolót.